"Nem értékeljük a kisgyermekes lét éveit, amíg tartanak.
Mert az emberek ilyenek: NEM ÉRTÉKELNEK SEMMIT, amíg túl késő nem lesz, vagy el nem múlik.
Amíg benne vagyunk, arra várunk, hogy múljon el – legalább egy része. Például az, amiben alig találunk időt önmagunkra.
Vagy az, amikor a padlón csúszunk-mászunk, hogy összeszedjük a szétszórt kirakódarabokat vagy zsírkrétákat.
A matricák leszedegetése.
Hogy állandóan rántottát vagy muffindarabokat szedegetünk a padlóról.
Azt kívánjuk, múljanak el a hisztik,
az állandó csatározások,
a rossz viselkedés,
a soha ki nem ürülő szennyeskosár,
az ÁLLANDÓ kimerültség.
Minden tökéletlen pillanattól szabadulnánk, amitől feláll a hátunkon a szőr.
De egy nap vége lesz mindennek, és hiányozni fog
AZ EGÉSZ.
Hiányolni fogjuk a kuncogásokat,
a mosolyokat,
a nyálas puszikat,
a hurkás karokat és a fogatlan vigyorokat.
Hiányozni fog, hogy szükség legyen ránk, hiányozni fognak a kajla fogak, az együtt töltött idő,
és a kétpercenként felhangzó „Anya, nézd!”
Hiányozni fog az, akik éppen most vagyunk egyénként, és családként.
Mert hamarosan új emberekkel élünk majd egy fedél alatt.
Az arcuk és a hangjuk valaki mássá változik.
És nem állnak le a változással.
És mi is új emberekké válunk.
Szóval próbáljuk meg értékelni AZ EGÉSZET – a rosszat, a nehezet és a jót is –
és ne vegyünk semmit magától értetődőnek.
Mert higgyetek nekem,
nem is olyan soká, egy napon,
hiányozni fog EZ AZ EGÉSZ.❤"
