Műtét 2. rész

 A kórházi èjszakák során volt, hogy az ablakon néztünk kifelé (sok fény vonzóan hatott)... Nem fogom elfelejteni azokat a mélybe tekintő szemeket 💛... Minden kitekintésnél megbeszéltük, hogy apa ott fog jönni értünk :-)...

Éjjel 2 órától nem ehetett így pont előtte próbáltam "tömni" belé még ételt, hogy kibìrja a műtétig... 5:30kor a takarítónő jókedvűen jött takarítani, így az alvás véget ért :))... Reggel bejött az orvos, megnézett minket, aztán 8 óra után már kellett is vigyem a műtőbe... Nem fogom elfelejteni a kis rugdalózót, amiben a műtő asztalra tettem... Sem az érzést, amikor ezzel a csöpp gyerekekkel a 2. emeleten lévő műtőig mentem, végig beöltözve és könnyekkel küszködve... Ő szegény csak nézett a kis formás arcával és érdeklődő szemével... Műtét alatt ott vártam... Könnyeket töröltem, és imádkoztam (miközben egy éppen pihenő tűzoltós szórakoztatni próbált, de nem volt kit)... Műtét után az orvosok azt mondták minden rendben ment, csak nagyon sírt ébresztés után, az intenzívre is bekerült egy picit, aztán oda hívtak... Annyira sírt (gondolom a fájdalom miatt is), hogy a szemét sem nyitotta ki... Mintha fel sem fogná a valóságot ... Nem tudtam egyből megnyugtatni... Majd belepusztultam ezekbe a rettentő percekben... Végül ismert szavakat mondogattam neki: apa, baba, mama, tati, brüm ... megnyugodott és azt mondta "büm"... 💛...

Innentől kezdve minden gyönyörűen alakult... Többet nem is sírt, maximum csak nyöszörgött kicsit :-)... Sokat nevetett, nagyon jól evett, mozgott mintha műtve se lett volna... Ez az én lelkem is szárnyalásra késztette ... Így szép lassan és boldogan távozhattunk aztán a kórházból...

Rengetegen imádkoztak értünk, mi pedig mindenben megtapasztaltuk az ima erejét, a békességet, a sok segítséget, pozitív hozzáállást az asszisztensnők és orvos részéről, és végig külön szobában lehettünk, ami leírhatatlanul jól fogott :-)... Ez az ima ereje...

Műtét 1 rész

 Hétfőn (dec. 20) felhívtuk az orvost, hogy mikor tudna fogadni egy vizsgálatra, hisz az előtte lévő napokban már 2szer kiszorult a kicsink sèrve (vasárnap már levetkőztetni sem tudtuk, úgy ruhástól tettük forró vízbe, míg sikerült a sèrvèt visszatenni). A kedves doktor úr kérte, hogy vigyük be a kórházba, mert meg szeretné nézni ... Nem teljesen értettem a kérését, magánrendelésre akartunk menni, mint más hónapokban, koronavírus teszt és minden ilyesmit kikerülve... De nem mertem ellenkezni vele... Elindultunk a kórházba, gondoltam megnézi, látni fogja, hogy most jól van, és jövünk haza ... Nem így lett. Bementünk, megnézte, és úgy döntött hogy műteni kell másik nap... 

A világ elkezdett forogni körülöttem. Nem bírtam felfogni... Liftek, padok, asszisztensek... El sem köszöntem a páromtól normálisan, úgy gondoltam csak beugrok ... A pici gyermekem kíváncsian nézelődött, én pedig lassanként úgy éreztem darabjaimra hullok... Átvettük a szobát, és közben vártuk a férjem, hogy beküldje a szükséges dolgokat... Játszottam a kincsünkkel, nevetettem, mintha jó helyen lennénk...

Aztán kezdődött a nehéz rész: vérvétel, branül, koronavírus tesztek, ujjbegy szúrás ... Vénát nem kapták el, elkeseredetten sírt, egyre csak sírt ... Ahogy megnyugtattam, az asszisztensnők jöttek újra valami "céllal"... Azt hittem sose lesz vége... Próbáltam nem összetörni, hanem erős maradni, hogy örömöt és pozitívitást adjak tovább ennek a pici fiúcskának💗....

💗💗💗

Még nincs 7 hónapos, de pár napja mutatja nekünk, hogyan ugat a kutya 🐕(persze nem mindig, csak ahogy kedve van)... Sőt, ma a mamánál lévő káposzta babára elkezdte mondani, hogy "Babababa"... Hát, az érzés amit kivált belőlem a fejlődése, a kibontakozása, a csicsergő hangja, hát az leírhatatlan 💗... Nem is próbálom meg kifejezni, marad az én átélésem💗💗💗...