Hétfőn (dec. 20) felhívtuk az orvost, hogy mikor tudna fogadni egy vizsgálatra, hisz az előtte lévő napokban már 2szer kiszorult a kicsink sèrve (vasárnap már levetkőztetni sem tudtuk, úgy ruhástól tettük forró vízbe, míg sikerült a sèrvèt visszatenni). A kedves doktor úr kérte, hogy vigyük be a kórházba, mert meg szeretné nézni ... Nem teljesen értettem a kérését, magánrendelésre akartunk menni, mint más hónapokban, koronavírus teszt és minden ilyesmit kikerülve... De nem mertem ellenkezni vele... Elindultunk a kórházba, gondoltam megnézi, látni fogja, hogy most jól van, és jövünk haza ... Nem így lett. Bementünk, megnézte, és úgy döntött hogy műteni kell másik nap...
A világ elkezdett forogni körülöttem. Nem bírtam felfogni... Liftek, padok, asszisztensek... El sem köszöntem a páromtól normálisan, úgy gondoltam csak beugrok ... A pici gyermekem kíváncsian nézelődött, én pedig lassanként úgy éreztem darabjaimra hullok... Átvettük a szobát, és közben vártuk a férjem, hogy beküldje a szükséges dolgokat... Játszottam a kincsünkkel, nevetettem, mintha jó helyen lennénk...
Aztán kezdődött a nehéz rész: vérvétel, branül, koronavírus tesztek, ujjbegy szúrás ... Vénát nem kapták el, elkeseredetten sírt, egyre csak sírt ... Ahogy megnyugtattam, az asszisztensnők jöttek újra valami "céllal"... Azt hittem sose lesz vége... Próbáltam nem összetörni, hanem erős maradni, hogy örömöt és pozitívitást adjak tovább ennek a pici fiúcskának💗....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése